Csak akkor tudunk szeretni másokat, ha önmagunkat is szeretjük.

• Nevettél-e önfeledten, jóízűen az elmúlt három napban legalább háromszor? 
• Az önmagaddal folytatott párbeszédben barátságos szavakkal szólsz-e magadhoz?
• Megadod-e a szervezetednek azt a táplálékot, amelyet az valóban igényel?
• Tudsz-e nemet mondani, ha mások túlterhelnek? 
• Megengeded-e magadnak a pihenő időt?
• Figyelsz-e saját igényeidre?
• Képes vagy-e másoknak megbocsátani?
• Tudod-e, hogy önmagunknak megbocsátani sokkal nehezebb, mint másoknak?

Lehet, hogy te is olyan vagy, aki másokért feláldozza magát, és önmagáról megfeledkezik?

Lehet, hogy édesanya vagy?

… ismerős helyzet …

Tudod, hogy amikor magadat háttérbe szorítod, akkor blokkolódnak a meridián pályáid és az életenergia nem áramlik megfelelően. Emiatt nyomott hangulatba kerülhetsz, motiválatlannak, fáradtnak, fásultnak, akár keserűnek érzed magad. Pedig csak arról van szó, hogy megfeledkezel saját magadról. Azt a szeretetet, amit nem adsz meg magadnak, kívül keresed. Elforgácsolod az energiáidat másokért (jóllehet ők ezt egyáltalán nem kérik vagy nem igénylik már), és meglepődsz, ha nem értékelik az erőfeszítéseidet.

Mivel nem kapjuk meg a kellő értékelést (hiszen nem tőlük kellene várnunk, hanem saját magunkat kellene elismernünk végre), kételkedünk önmagunkban, ennek megfelelően érdesen és szeretetlenül viselkedünk. Egyre inkább eltávolodunk önmagunktól, hogy annál inkább „a külső szeretet” után fussunk. Megalkuszunk, kompromisszumokat kötünk, a végtelenségig alkalmazkodunk.

A következő kérdést kell önmagunknak feltennünk:

Hogyan szerethetne minket bárki is, ha önmagunkat nem szeretjük?

Mi lenne szeretetre méltó egy olyan emberen, akinek önértékelése gyenge?

Ebből az is következik, hogy nem szerethetünk valóban másokat, ha önmagunkat nem szeretjük.

Ha a szeretetet ténylegesen meg akarjuk tapasztalni, akkor először magunkkal kell kezdeni.